Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.

(2Kor 4,18)

Végzős kispapjaink

Istvánfi Szilárd

Isten kegyelméből 1987. június 16-án láttam meg a jó Isten csodálatos teremtett világát. Amióta az eszemet tudom, Sárközújlakon, ahol felnőttem, nemigen volt olyan vasárnap, hogy a mi családunk ne adott volna hálát az Úr napján mindenért a mennyei Atyának. Természetes volt, hogy a vasárnapi szentmise után a család együtt ebédel, és megbeszéljük, kit mi ragadott meg a szentmiséből, kiben mi maradt meg a szentbeszédből. Hosszú téli estéken, amíg mi édesanyámmal a templomban voltunk, édesapám, aki református volt, addig otthon a Szentírásból olvasott, kifejezvén azt, hogy Istennel egy hullámhosszon akar lenni.

Gyermekként szerettem elmerülni az evangéliumi történetekben, történelemkedvelőként mindig izgalommal töltött el, ha a vértanúkról, szent királyokról, Jézus Krisztus evangéliumáért lelkesedő emberekről, apostolokról volt szó az órán. Örömmel mentem arra a helyre, ahol a jó Isten örömhírét hirdették, ahol elkezdtem megtanulni bízni az Istenben. A szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontban eltöltött középiskolás éveim alatt egyre inkább tudatosan körvonalazódott bennem, hogy olyan valakire tehetem rá az életemet, aki/ami biztos, megmaradó kőszikla, akire/akivel boldog életet lehet építeni. Sokrétű, színes istenélményeim közepette egyre inkább arra a meggyőződésre jutottam, hogy van egy olyan Isten, akiben bármilyen élethelyzetben bízhatom, aki minden pillanatban velem és mellettem van, aki, akárhányszor elfordulok vagy elfelejtkezem róla, mindig szerető gondoskodását, bizalmat keltő jelenlé­tét engedi fölfedeznem. Számtalanszor tapasztaltam meg a mennyei Atya gondviselését konkrét élethelyzetekben, azt, hogy ez vagy az az esemény nem az én művem, hogy ezt én nem tudtam volna véghezvinni, ha nincs benne az Isten keze. A Szentírásban azt olvashatjuk, hogy még hajatok szála sem görbülhet meg Isten tudta nélkül. Mély tapasztalatom, hogy semmi nem történik Isten tudta nélkül. Egyre inkább éreztem a késztetést: menj és mondd el ezt másoknak is, mondd el, hogy Isten szereti őket úgy, ahogy vannak, szőröstől-bőröstől, a maguk értékeivel és hiányosságaival egyetemben. Bizsergető, bátorító, izgalmas és kalandokkal, de kihívásokkal is teli érzés lebegett és lebeg ma is körül. Mintha maga Isten szeretetének jelenlétével teljesen behálózott, torkon ragadott volna, és nem enged el. Mindannyiunkat arra hívott meg és választott ki Isten, hogy jó és maradandó gyümölcsöt teremjünk. János 15,5 versét választottam papi jelmondatomnak. Jézus a szőlőtő, mi pedig a szőlővesszők, ha benne maradunk, ha bele gyökerezünk, akkor a jóság, az örömszerzés, a remény gyümölcseit teremjük magunk és a körülöttünk élők számára. Úgy tudunk benne maradni, ha bízunk benne, ha elkezdjük fokozatosan a mennyei Atyára bízni ügyeinket, ha nyitott szemmel járunk a világban, és figyelemmel kísérjük életünk eseményeit, felfedezzük azt, hogy Isten gondunkat viseli. Vitathatatlan tény, hogy sok csalódás éri a mai kor emberét, de olyan jó, hogy van egy holtbiztos pont, nem egy elvont, képzeletbeli szellem vagy idea, hanem egy személyes Istenünk, akivel bármikor, bárhol, bármennyit és bármit megbeszélhetünk kortól és nemtől függetlenül. Számomra, az én életemben Isten olyan, mint egy biztos alapokon álló kikötő, ahová bármikor kiköthetek, egy olyan szikla, egy olyan alap, amelyre nyugodtan lehet építeni kapcsolatokat, munkát, egy egész életet. Ebben a szőlőtőkében megmaradva jó gyümölcsöket lehet hozni embertársaink javára, hisz Isten nélkül semmit sem tehetünk.

Diakónusként, alig 25 éves fejjel, így VI. év végén, papszentelés előtt – amely július 7-én lesz a szatmári székesegyházban – örömteli szívvel adok hálát Istennek, hogy meghívott az ő szőlőjébe, kiválasztott barátjának, hogy a rám bízottakat közelebb vezessem a gondviselő Istenhez. Köszönet a szüleimnek, plébánosaimnak, teológiai elöljáróimnak, tanáraimnak! Isten áldását kérem mindazokra, akik imáikkal és életpéldájukkal segítettek ezen az úton.