Csodák Kubában
Egy rákos kislány meggyógyul, Raúl Castro misére megy
Camagüey, 2008. november 29., szombat. Reggel nyolc órára a város külső kerületében levő Plaza de la Caridad és a környező utcák megtelnek hívekkel. Olyan sokan jönnek, hogy az állami sajtó a híradásokból a számadatot jobbnak látja kihagyni. A párt hivatalos lapja, a Granma két nappal később címlapon tudósít az eseményről, de a tér nevét azért Libertadra módosítja. A szigetországnak nincs olyan lakója, aki ne tekintene lázas várakozással az esemény elé: az egyház az oltár dicsőségére emeli a „Szegények atyja” és az „Irgalmasság apostola” nevekkel ékesített irgalmasrendi szerzetest és betegápolót, Olallo testvért.
a boldoggá avatáson
José Olallo Valdés 1820-ban született Havannában. Lelencgyerek volt, árvaházban nevelkedett, innét került a Betegápoló Irgalmasrend közösségébe. 13 évesen egy kolerajárvány alkalmával már részt vesz a betegek ápolásában. 1835-ben Camagüeybe helyezik, ahol élete végéig szolgálja a szegényeket és a rabszolgákat. A rend kétszáz éve áldásosan működő kórházának államosítása után is a helyén marad. Társai sorban elhalnak mellőle, így utolsó kubai testvérként – fogadalmaihoz mindhalálig hűen – élete utolsó 13 évét szerzetesközösség nélkül éli le. Napról napra tanúbizonyságot tesz rendkívüli tudásáról és ügyességéről a betegápolás terén. Szabadidejében gyerekeket tanít írásra, olvasásra, hittanra. Esténként legkedvesebb tevékenységét gyakorolja: rózsafüzért imádkozik szegényeivel. Életét egészen betölti rendjének karizmája, a hospitalitás, vagyis a szenvedők szolgálata. A rend alapítójának, Istenes Szent Jánosnak a példájából merítve válságos helyzetekben is lélekjelenléttel és józanul tud cselekedni. Nem fél a ragályoktól. A függetlenségi háború alatt egyszerre ápolja az ellenséges felek sebesültjeit. Csodálatos módon mégsem éri soha semmi baj. Ismeri a különféle orvosságok elkészítésének fortélyait. Akár a folyosót kell felmosni, akár műtétnél aszszisztálni, mindent a legnagyobb gonddal végez. 1889. március 7-én, a rendalapító ünnepének vigíliáján hal meg. A nép hamvai fölé, melyek már több mint száz éve vonzzák a gyógyulást keresőket, közadakozásból egy mauzóleumot emeltet. Halálának centenáriumakor a rend generálisa ígéretet tesz, hogy az irgalmasrend visszatér Camagüeybe és kezdeményezni fogja Olallo testvér boldoggá avatását. 1999-ben a régi kórház szomszédságában megalapítják azt az idősotthont, amely által azóta Istenes Szent János fiai újra jelen vannak a városban. Miután Olallo testvér tiszteletének a ténye megállapíttatott, életszentsége bizonyítást nyert és közbenjárására gyógyulások történtek, megnyílik az út a boldoggá avatás előtt. Erényeinek hősiességét egyházmegyei szinten 2006-ban ismerik el, a pápa pedig ez év március 15-én Daniela Cabreros gyógyulását valódi csodának nyilvánítja.
Az oltáremelvényen álló mikrofonhoz először a magyar alapítású Szociális Testvérek helyi közösségének egyik tagja lép, a fiatal csokoládébarna nővér a bevezető részt moderálja. Ezt az énekpróba követi, melybe mindannyian könnyen bekapcsolódunk, hisz egy merész ötletet követve a boldoggá avatás himnuszát a népszerű kubai szerelmes dal, a Quantanamera dallamára írták. Egy perc gyakorlás után a refrént már mindenki kívülről fújja: „Santo cubano, a los enfermos cercano. Santo cubano, del pueblo camagüeyano.”
Aztán izgatott moraj fut végig a tömegen: népes kíséretével elfoglalja helyét Kuba köztársasági elnöke, miniszterelnöke, hadseregtábornoka, a Kommunista Párt központi bizottságának titkára, Raúl Modesto Castro Ruz. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nem fogják kihagyni a meghívottak listájáról, mégis csak kevesen gondolták, hogy el is fog jönni. Ahogy nem tudhatjuk, hogy annak idején miféle hatások érhették a jezsuita gimnázium egykori diákját, akiből később a forradalom keményvonalas ideológusa lett, ugyanúgy csak találgathatjuk, mi járhatott a fejében a mise kezdetén, amikor a szituációból következően lehetetlen volt kitérnie a sorra bevonuló főpapokkal való kézfogás elől. Azonban kétség nem férhet hozzá, hogy az állam és az egyház közeledésének a tíz évvel ezelőtti pápalátogatáskor elindult, de azóta megtorpant folyamatának ez a gesztus új lendületet adott. Egy biztos: aki előtt ismert a tény, hogy rendkívüli adottsága révén Olallo testvér bölcsen tudott a pártoskodók között közvetíteni, az ezt az eseményt egyértelműen a közbenjárására történt csodák közé sorolja. (Elképzelem, ahogy Raúl – mielőtt elhelyezi a pártkincstárban – az ajándékba kapott díszes kötésű Bibliába lopva beleolvas.)
A bűnbánati részt követően Camagüey érseke, Juan García Rodríguez felolvassa a pápai dekrétumot, mely Olallo testvért a boldogok sorába iktatja. Leleplezésre kerül a hatalmas vászonra festett arckép, fehér és sárga színű léggömbök, majd galambok szöknek messze magasba a sudár királypálmák, az azúrkék ég felé. A fergeteges salsa ritmusára allelujázó karibiak nagy örömére négy irgalmasrendi testvér behozza és az oltár mellett elhelyezi rajongásig szeretett szentjük aranyozott urnában található földi maradványait, melynek tisztelete immár hivatalosan is jóváhagyott. A mise végén pompásan díszített ereklyetartókban minden jelenlevő püspök kap belőle egy-egy partikulát, mely minden bizonnyal egyházmegyéje legbecsesebb kincsei között kap majd helyet. Aztán José Saraiva Martins bíboros, a Szentté Avatási Kongregáció előző prefektusa elkezdi szentbeszédét: „Örömmel érkeztem erre a csodálatos földre, mely a legszebb, melyet emberi szem valaha látott. Nagy öröm ezen a szigeten lennem, ahol 500 évvel ezelőtt állították fel a Megváltó keresztjét.”
A boldoggá avatási per során az Olallo testvér közbenjárására történt csodák közül Daniela Cabrera Ramos esetét tárgyalták. Az akkor hároméves camagüeyi kislány a Non-Hodgkin (Burkitt) limfóma 3-4. stádiumában erős hasi fájdalmaktól és veseelégtelenségtől szenvedett. A plébániaközösség és a szomszédok Danielita szüleinek Olallo testvér közbenjárásában való hitét látva rendszeresen összejöttek imádkozni a kis betegért, akinek egyre rosszabbodó állapota – ahelyett, hogy megtörte volna állhatosságukat – imájukat még intenzívebbé tette. Rendíthetetlen hitük elnyerte jutalmát: 1999. szeptember 18-án, egy szombat délután bekövetkezett Danielita teljes gyógyulása.
A felajánlási menet igazi katartikus élményben részesíti a jelenlevőket. Hátul kettéválik a tömeg, és Danielita előrevonul nővérével, édesanyjával és édesapjával. Átadják az áldozati adományokat, aztán a leány sorra megcsókolja a koncelebráló püspökök arcát. Most 12 éves. Angyalian tiszta tekintete, elbűvölő szépsége, méltóságot sugárzó megjelenése az eddig még hitetlenkedők számára is bizonyítja, hogy gyógyulása teljes. Igen, ez Isten műve! Hosszú, kibontott fekete haja szelíd béketranszparensként hirdeti az Hasta la Victoria Siempre! vértől ázott szigetén: Christus vincit! Aki még most is érzelmei leplezésén fáradozik és nem engedi szabadjára örömkönnyei áradatát, az semmit sem ért az ünnep lényegéből és hiába utazott – mondjuk mint mi Budapestről – kilencezer kilométert. Danielitát egy interjúban a csoda felől faggatták. Ő erről egyszerűen így vallott: „Gyógyulásomat egyedül Jézus Krisztusnak köszönhetem, szolgája, Olallo testvér közbenjárására.”
A szentmise végén a nap már magasan jár. Az ereklyéket egy olvadó aszfalttal borított szélesebb utcán, majd forró betonsikátorokon át vezető útvonalon a városközpontban levő Istenes Szent János-templomba viszik. Egy bajor rendtársammal odasodródunk a Santa Clarából, Che Guevara városából érkező zarándokcsoport kellős közepébe. Ők ásványvízzel kínálnak minket, mi őket cukorkával. A rezesbanda fáradhatatlanul fújja, hullámzik a tánc, zúg a taps, az ének. Negyedóránként újabb és újabb dallamot improvizálnak, melyre pár taktus után ott helyben egy Jézus Krisztust, az El Cobrei Szűzanyát vagy éppen Olallo testvért dicsőítő litánia születik. A kapualjakba tolószéken kihozott aggastyánok, a járdán felállított borbélyműhely vendégei, a tetőn játszadozó félpucér gyerekek és a szovjet harckocsiszállítóból átalakított busz egymás nyakában ülő utasai mind integetnek és velünk ujjonganak. Odaérünk az öreg kórház templomához. Olallo testvér földi maradványait ezentúl itt fogják őrizni, ahol 54 éven át élt, dolgozott, imádkozott, és amelynek falain kívül csak egy alkalommal töltötte az éjszakát, de azt sem önszántából. Az emberek – közöttük sok a beteg, nyomorék – kettessével, fegyelmezetten járulnak a templom előterében felállított ereklyetartóhoz, és mindegyikük valamilyen módon lerója a tiszteletét: egy szál virággal, egy szentképecskével, rózsafüzérrel, egy érintéssel, csókkal vagy éppen az urna előtti fényképezéssel.
Vége az ünnepségnek. Lassan oszlik a tömeg, kiürül a tér, utolsóként a rendőrök is elszökdösnek a hőség elől titkos sziesztahelyeikre. A templomban hűvös van. Nem sietünk. Jó itt időzni – szótlanul, gondolatok nélkül, hiszen már az imánk is elfogyott. Csak állunk Olallo testvér mellett és érezzük, hogy eltölt bennünket a belőle áradó természetfeletti erő.
Koncz Asztrik OH