Részletek a gyulafehérvári hittan tantárgyverseny Vasárnap-díjas dolgozataiból
Márton Áron – a helytállás példaképe a világháborús Erdélyben
A püspök híveiért minden lehetőt megtett jelmondata értelmében: Non recuso laborem. Sokszor ítélték el – halálra is. Az 1945. év volt a legsötétebb a hívek számára. Ez év augusztus 23-án elkezdődött a magyarok lágerekbe internálása. Márton Áron mindent megtett értük. 1946. január 28-án kelt levele tartalmában nem különbözött attól a memorandumtól, amelyik miatt halálra ítélték. Említést tesz nyolc pontban többek között a következőkről: a tanároknak tett és be nem tartott ígéretek, iskolaügy, földtörvény, 300 ezer ember állampolgársága, tisztviselői állások, fenyegetések, gyilkosságok. Emiatt 1949. június 21-én letartóztatják, ám ezzel ő előre számolt: substitus ordinariusokat nevezett ki. […]
1959–1967 között házi fogságban volt. Elmaradtak a bérmautak, a II. vatikáni zsinaton sem vett részt, bár megtehette volna, de a Szentlélek sugallata figyelmeztette, hiszen jelenlétével a nem létező vallásszabadságot igazolta volna. […]
Bizalmat és erőt öntött a hívekbe. Amikor bérmautakon nem vehetett részt, helyetteseket és leveleket küldött az ünneplő híveknek.
A püspök írásait a nép mindig könnyezve hallgatta végig. Gondolatai és cselekedetei összhangban voltak, mert a Szentlélek vezette. A hívek megerősítése érdekében a Szentszék javaslatára az 1848-as évet Mária-évnek nyilvánította. Ezt nem mutatós ünnepségek sorozatának szánta, hanem lelki felfrissülésnek. Minden nap más templomban imádkozták a rózsafüzért, szentségimádásokat tartottak.
Orosz Evelyn-Éva (Szent Erzsébet Katolikus Teológiai Líceum, Gyimesfelsőlok, X. o.)
Márton Áron – a megbocsátó főpap
[…] A könyv következő fejezete Márton Áron egyik levelét tartalmazta, amelyet az akkori román miniszterelnök (Petru Groza) küldött. A püspök szükségesnek érezte felszólalni az akkori rendszer ellen, pártját fogni a kisebbségnek.
Elképedve olvastam a sorokat, lenyűgözött a püspök ilyen irányú törekvése. Levele röviden ezt tartalmazta: a kisebbségellenes rendelkezések ellen szólt, a magyar egyetem 42 épületének államosítása, a magyar orvosi fakultásának Marosvásárhelyre helyezése ellen, szorgalmazta a konkordátum (1927. május 10.) fenntartását, a kultúrzóna megsemmisítését szerette volna elérni, harcolt azért, hogy a magyarok ne veszítsék el állampolgárságukat, földjeiket, vagyonukat vagy akár életüket… Egyféle tartóoszlopa volt az egyensúlyából kibillentett népnek […]
Márton Áron emiatt nehéz éveket töltött börtönben – ezeket az éveket is imádsággal és értelemmel töltötte meg. 1955-ben szabadult. Kegyelemmel és megértéssel fordult ezután is mindenkihez. Ezt olvasván emberfelettinek láttam őt – megbocsátó magatartása példa lehet mindannyiunk számára. Cselekedetei, szavai hasonlóak a Jézuséihoz, aki mindig a megbocsátást hirdette. Hiszen a megbocsátás a legépítőbb emberi magtartás: ez hozhatja egymáshoz közel az embereket, adhat reményt, akaraterőt, ambíciót…
Pár perc erejéig arról elmélkedtem, valójában mi is a megbocsátás?! Sokan mondják: könnyen megbocsátok, de nehezen felejtek… Ez viszont csak látszat-megbocsátás. Szembesülnünk kell önmagunkkal, környezetünkkel. Ilyenkor rájövünk arra, hogy kiválasztottak vagyunk: Isten megbocsátott nekünk személyesen, Jézus életét adta értünk – tehát a megbocsátást nekünk is ilyen formában kell gyakorolnunk. Márton Áron jól tudta ezt…
Deák Hella (Báthory István Elméleti Líceum, Kolozsvár, XII. o.)
Márton Áron püspök úr ministránsa voltam
Ha visszagondolok, hogy Márton Áron püspök úr ministránsa lehettem, mindig büszkeség tölt el. Minden szentmisén részt vettem, ha valami közbejött, sem érdekelt, csak ministrálhassak. Mindig példamutató püspök volt, szerette a gyerekeket. Amikor 1938-ban kinevezték, nagyon örültem, mert azelőtt is hallottam jó szívéről. Talán nekem ez volt a legszebb karácsonyi ajándékom. Példát mutatott papnak, embereknek. Nekem is ő volt a példaképem, amíg élek, soha nem felejtem el őt.
Egy alkalommal, amikor a társaimmal együtt ministrálni mentünk, a püspök úr megkért, hogy olvassam fel az egyik olvasmányt. Nagyot dobbant a szívem, hiszen addig még nem olvastam szentmisén, ráadásul nagyon sokan voltak a templomban. Ötödik osztályos lehettem – persze azért tudtam olvasni, sőt, én voltam a legjobb az osztályban, de nem mertem mindenki elé kiállni. Akkoriban nagyon szégyenlős voltam. Áron püspök úr biztatott szép szavakkal, hogy biztosan sikerül, mindig van kezdet és vég, egyszer úgyis el kell kezdjek majd olvasni, mert ügyes vagyok, és már el is jött az idő. A társaim is nógattak: nem kell azt nézni, hogy mennyien vannak a templomban, hanem csak arra kell figyelni, hogy tisztán és érthetően olvassam fel az olvasmányt. Hát jó – gondoltam –, megpróbálom. Mikor rajtam volt a sor, nyugodtan kezdtem olvasni, nem izgultam, tisztán és érthetően olvastam, és nagyon-nagyon örültem, hogy sikerült. Áron püspök merszet öntött belém, mert ő tudta, hogy sikerülni fog. Oly kedvesen mosolygott rám, hogy utána minden szentmisén szívesen olvastam.
Sánduly Emőke (Jókai Mór Általános Iskola, Zeteváralja, VIII. o.)