Édesanyánk, hozzád jöttünk
Pünkösd szombatján, a búcsús körmenet elindulásáig, sőt, már pénteken kora reggeltől – ekkor érkezik Csíksomlyóra a legtávolabbi, a mikházi „keresztalja” – sorra hajolnak meg a kéttornyú kegytemplom előtt a templomi zászlók, a „keresztek” – a hívők pedig énekkel köszöntik Máriát:
„Nyíljon ki szívetekben az öröm-virág, / zengjétek, hogy hallja meg az egész világ: / Édesanyánk, hozzád jöttünk…”
Édesanyjukhoz zarándokolnak hát a katolikus – és (évről évre egyre több) protestáns – székelyeknek immár százezrei. Köszöntik őket a gyimesi csángók és a kisebb-nagyobb csoportokban, többnyire papjaik nélkül érkezve a magyarul (is) beszélő vagy már teljesen elrománosodott moldvai csángók is.
Édesanyjukhoz? Egy szoborhoz? A valóban csodálatos művészi alkotást – de végeredményben mégis fából „faragott képet” – nevezik édesanyjuknak? Mert Csíksomlyó kegytemplomának a főoltára mögött ott magasodik – a Hunyadi János kormányzósága idején felépült gótikus templomban is ott volt – immár több mint 400 éve a gyönyörű, áhítatot keltő kegyszobor. A csíksomlyói, csodatevőnek mondott Mária.
Valóban csodákat mesélnek erről a kisdedét gyöngéden karján tartó, szelíd mosolyú Madonnáról. Emlegetik, hogy Ali pasa áldásakor egy tatár korbácsával a szobor arcához csapott. Az ütés nyomán vér fakadt az arcon: semmiféle festékkel sem lehet a ma is látható sérülést „kikozmetikázni”. A szájhagyomány szerint az 1690-es betöréskor két tatár nekiesett a szobornak, hogy megsemmisítse: egyik baltával akart hozzávágni, a másik lándzsájával akarta döfni – de mindkettejük keze erőtlenül hanyatlott le – és elszáradt. Vezérük kikorbácsolta őket a templomból és leborulva imádkozott a szobor előtt. Sorolhatnók tovább a szájhagyomány által őrzött vagy ferences krónikákban feljegyzett csodálatos történeteket. A csíksomlyói Máriának tulajdonítják nemcsak a János Zsigmond „hittérítő” serege fölött aratott Tolvajos-tetői győzelmet, de Mirza tatár kán 12 000 fős seregének a kettészakítását, majd megsemmisítését, a foglyok kiszabadítását is 1694-ben – ami hadászatilag tényleg csoda volt: a belga származású Nizet Ferenc szerzetes négy konfráterével és négyszáz hirtelenjében összegyűjtött – de kitűnően elhelyezett és nagy lármát csapó – férfival-asszonnyal ugrasztotta szét a zsákmányra éhes sereget. Épen úszott meg ez a szobor minden pusztítást-felégetést a Csíkot büntetve végigromboló Székely Mózes fejedelem hadjáratától egészen a felszabadulásig, és a rákövetkező több mint négy évtized lélekirtó kampányáig.
Kétfelől a szobor mellett, hosszú bársony szőnyegcsíkokon ezüst emléktárgyak, márványplakettek vallanak csodálatos gyógyulásokról.
Nem tudom, hol kezdődik a legenda, hol végződik a valós történelmi tény – és azt sem, hogy a sok, csodálatosnak minősített gyógyulás kivétel nélkül mind az volt-e. Egyvalamit azonban vallok: hitem szerint nem a csodálatos szépségű szobor a „csodatevő”. A csoda lényegét abban látom, hogy az nem magyarázható a természet ismert – vagy sejtett – törvényeivel, törvényszerűségeivel. Sőt: a törvények-törvényszerűségek ellenére következik be, tehát emberi ésszel megmagyarázhatatlan. Sokan ezért egyáltalán nem is hisznek a csodákban. A magam részéről – hívő ember létemre – a csoda lehetőségét nem vitathatom és nem is vitatom. Csoda igenis történhet annak akaratából, aki a világot teremtette, a természet törvényeit alkotta. Egyetlen csodatevő van: a Fennvaló. Mégis – lennének „csodatevő” szentképek-szobrok?
Vannak kegyhelyek, ereklyék, műalkotások, amelyekhez sok megmagyarázhatatlan esemény fűződik. Ám ezeket a – kétségen kívüli – csodákat semmiképpen nem képek-szobrok teszik, még csak nem is maguk a szentek; de igenis tehette közbenjárásukra maga az Isten.
A csodák természetéhez tartozik, hogy kiszámíthatatlanok, elmével felfoghatatlanok, még akkor is, ha az emberi ész mellé mélységes hit is társul, hiszen magát a csodatevőt se tudjuk elmével megközelíteni. Lourdes-ban például – ateista orvosok által is igazolt – számos csodálatos gyógyulás esett és történik napjainkban is, de nem minden odazarándokoló beteg gyógyul meg közülük sem, akik mélységes hittel és bizalommal kérik a Szűzanya közbenjárását. Ám aki meggyógyul, annak talpra állását értetlenül nézik az orvosok, megmagyarázni nem tudják, csupán megállapítani, hogy egészsége visszatért, nyomoréksága megszűnt. […]
Többféle elmélet magyarázza a szobor eredetét. Az egyik változat, így Balogh Jolán álláspontja szerint is a kegyszobor egy csíki képfaragó műhely remeke volna. Az Istenben boldogult Écsy János ferences atya úgy tájékoztatott – és ezt a magyarázatot vélem valószínűbbnek –, hogy lutheránus hitre való áttérésük során a szászok adták volna el azt a katolikus hitük mellett kitartó csíki székelyeknek. Történt (történhetett) pedig ez a 16. század dereka táján – mert az 1560-as évektől van hiteles jelzés a csíksomlyói kegyszoborról. E hely a Szűzanya tiszteletéről vált már ennél korábban is híressé. Nem sokkal utána – amint már említettük – idegen betörések, vallásháborúk söpörtek végig Székelyföldön, ezen belül Csíkon is. Egy egész negyedszázadon át (1601 és 1626 között) nem voltak ferencesek, se katolikus papok Somlyón, de még Csíkban sem. Egymást követték a dúló pusztítások, és ha a fegyverek megnyugodtak, lábra kelt a pestis. Ám a hitükben megmaradt székelyek, hol többen, hol erősen megfogyatkozva, a Szűzanya tiszteletére töretlenül elzarándokoltak Csíksomlyóra.
Ha van csoda, ami itt a történelem ide-oda csapongó eseményei között született és kitartóan megmaradt, úgy kétségkívül az, hogy az ősi búcsújáróhelyen a székely és nem székely hívek a pünkösdi búcsún ma többen megjelennek, mint bármikor, hogy együtt mutassák ki szeretetüket, tiszteletüket a Szűzanya iránt és imádkozzanak hozzá. Hogy örömvirágaikat tegyék a lábához. És Krisztus édesanyja óvó szeretetével fogadja népét.
Ez a legnagyobb csoda, amelyet a Csíksomlyóra zarándokló nemzetségével tett az Isten fia – a Szűzanya könyörgésére, édesanyja-édesanyánk imájára.
(Forrás: Hazajöttünk… Pünkösd Csíksomlyón. Gloria Könyvkiadó, Kolozsvár 1992)
Fodor Sándor